„Kérdés és válaszok”, avagy szegénység és kriminalizáció

című szakmai konferencia

- emlékeztető -

A Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet 2011. június  22-én tartott „Kérdés és válaszok”, avagy szegénység és kriminalizáció I. című szakmai konferenciáján arra kerestük a választ, létezik-e „szegénybűnözés”, illetve, hogy a szegénység ténye milyen összefüggést mutat a bűnelkövetők, főként a fiatalkorú bűnelkövetők esetében. A kétrészesre tervezett rendezvény szeptemberben tartandó második részében általánosabb keretben vizsgáljuk majd e témát.

A „Kérdés és válaszok” konferenciasorozat bevett gyakorlatának megfelelően az elméleti megalapozást követően jó gyakorlatokkal ismerkedhettek meg júniusi rendezvényünk résztvevői.

Bevezető előadásában Dr. Ritter Ildikó kriminológus, az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa fiatalkori devianciákról szóló előadásában felvetette a kérdést: van-e kapcsolat a bűnözés és szegénység között? A pozitivista kriminológia megpróbálta bizonyítani a szegénység és a bűnözés szignifikáns összefüggését. Kétségtelen, hogy a szegénység kockázati tényező, de nem egyértelmű az ok-okozati kapcsolat a bűnözés és a szegénység között.

A szegénységi mutatókkal összevetve a felderített bűncselekmények mutatóit, azt láthatjuk, hogy minden századik ember követ el bűncselekményt, miközben minden tizedik ember él a szegénységi küszöb alatt.  A bűnelkövetők jelentős része nem szegény. A bűnözők közt ugyan sok szegény van, de a szegényeknek jó része egyáltalán nem bűnöző.

A szegényebb sorból kikerülők jellemzően az ún. látható bűncselekmények körébe („visible crime”) tartozó cselekményeket követnek el (ilyenek a kisebb értékű lopások, rongálások, közerkölcsöt sértő magatartások, melyek felháborítják a társadalom jelentős részét). Ha azt vizsgáljuk, hogy bűnözés, bűnüldözés szempontjából ezek mekkora hányadát teszik ki az összes elkövetett bűncselekményeknek, rendkívül kis számot kapunk. Ennek oka, hogy a rendőrség nem tud lépést tartani a gazdasági változások nyomán terjedő bűncselekményekkel, viszont nagy hatékonysággal képes felderíteni a „hagyományos” cselekményeket.

Az alacsony érdekérvényesítési képesség, a jogi védelem hiánya, valamint a látható szegénységhez kapcsolódó – nem egyértelműen tudatos – előítéletesség, mely a bíróság ítéleteit jellemzi, további okai a deprivált rétegek elítéltek közötti magasabb számának.

A kirekesztés egyik leggyakoribb oka a fogyasztói társadalom szimbólumainak hiánya, a „látható szegénység”.

A deviáns viselkedés okait vizsgálva egyrészt azt látjuk, hogy az elfogadás és a figyelemfelkeltés egyszerre jelenlévő vágya motiválja azt, másrészt a Popper Péter által „stresszelt társadalomként” definiált világunkban a teljesítménykényszerekből való kikapcsolódásra, a feszültségcsökkentésre kevés alternatív lehetőség mutatkozik, maradnak a könnyen, gyorsan elérhető eszközök: az internet, a kábítószerek. A fogyasztói társadalom által uniformizált oktatási intézményekben már a korai életkorokban megtapasztalják a fiatalok a látható szegénység okozta kirekesztődést, melyből kilábalást keresve nagyobb eséllyel sodródnak deviáns csoportok vonzásába.

Ligeti Miklós büntetőjogász, a Belügyminisztérium Koordinációs és Statisztikai Osztályának munkatársa előadásában áttekintést adott a fiatalkori és a gyermekbűnözést jellemző statisztikai adatokról, majd a fiatalkorúak büntetőjogára vonatkozó történelmi és szakmai tényeket ismertette, végül a gyermek- és fiatalkori bűnözés kezelése vonatkozó lehetséges elképzelésekkel zárta prezentációját.

A büntetőjog rendszerében a II. világháborút megelőzően a fiatalkorúak büntetőjogi felelősségének a kellő érettség volt a központi kategóriája. Tehát, aki a bűntett vagy vétség elkövetésekor életének tizenkettedik évét meghaladta, de tizennyolcadik évét még nem töltötte be (azaz fiatalkorú), ha a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettsége nem volt meg, büntetőjogi felelősségre nem vonhatták. A II. világháború utáni jogrendszert drákói szigor jellmezte, az 50-es években bevezették fiatalkorúakra is kiterjedően a halálbüntetést, a fiatalkorúak büntetőeljárása lényegileg a felnőttkorúak büntetőjogi felelősségre vonására szolgáló alapeljárás mintáját követte.

1961-óta a büntető törvénykönyv azt a megdönthetetlen vélelmet alkalmazza, hogy aki elmúlt 14 éves, azzal szemben nincsenek olyan mentő körülmények, amelyek belátási képességét megkérdőjelezhetik.

A fiatalkorúk büntetőeljárására vonatkozó szabályok a rendszerváltást követően jelentősen módosultak. Továbbra sem követelmény azonban az, hogy a fiatalkorúak ügyét tárgyaló ügyész, illetve bíró speciális szaktudással rendelkezzen. Szervezetileg sem létezik fiatalkorúak önálló ügyészsége és bírósága.

A gyermekbűnözés jelenségét továbbra is elsősorban a pedagógiai, a gyermekvédelmi és a pszichológiai szaktudások érvényesítésével lehet hatékonyan kezelni.

Reintegráció a büntetés-végrehajtásban – lehetőségek és korlátok című előadásában Schuckertné Szabó Csilla, a BVOP Stratégiai, Elemzési és Tervezési Főosztályának munkatársa pályázati megoldások lehetőségeit ismertette a büntetés-végrehajtás területén.

A törvény egyértelműen meghatározza, mit kell tenni, mely tevékenységek alkalmazhatóak az integráció, reintegráció sikerességének eléréséhez. Az integráció, reintegráció főbb pontjai: a büntetés-végrehajtás szabadulásra felkészítő tevékenységének harmonizálása a Pártfogó Felügyelői Szolgálattal, a fogvatartotti foglalkoztatás oktatási, képzési elemeinek felülvizsgálata, a tanulmányi rendszer egységesítése, valamint az intézeti programok számának, a zárkán kívüli hasznos elfoglaltsággal töltött időnek, a sportfoglalkozások gyakoriságának növelése, valamint nem utolsósorban pályázati források felkutatása, pályázatok beadása, elsődlegesen konzorciumi formában. A pályázati források az utóbbi években különösen nagy jelentőségűek lettek, mivel a büntetés-végrehajtási intézetek folyamatosan szűkülő költségvetése miatt a törvény által előírt foglalkoztatási projekteket kizárólag pályázati tevékenységekből van mód finanszírozni.

A korlátokat tekintve elmondható, hogy dinamikusan fejlődő pályázati rendszer valósulhatna meg, ha a projektek nem csak esetileg valósulnának meg. Hiányzik a folyamatosság, mely a sikerességet szavatolná.

Az É.R.T.E.D. komplex reintegrációs programot, mely a fiatalkorú bűnelkövetők segítésére jött létre, Hegedűs Judit ismertette.
Az Aszódi Javítóintézet, a Tököli büntetés-végrehajtási intézet és az ELTE pszichológiai kara működik együtt ebben a projektben, mely pedagógiai segítséget nyújt fiatalkorú elítéltek számára.

A szakmai csoport komplex életminőség-javító programmodellt kínál fiatalkorú fogvatartottaknak, mely az alábbi elemeket tartalmazza: színházterápia (drogfüggők rehabilitációjában jól bevált, külső partner bevonásával alkalmanként került alkalmazásra), filmterápia drámapedagógiai elemekkel, rajzterápia, kézművesség, kommunikációs és önismereti tréning, egészségfejlesztő programok, életvezetési kompetenciák, az öngondoskodás képességének fejlesztését célzó programok, munkaerőpiacra, családi életre felkészítést támogató programok.

A szakmai csoport elengedhetetlennek tartja, hogy partneri kapcsolatot alakítson ki az ott dolgozókkal, ennek érdekében különböző képzéseket kezdeményez számukra. Ezeken a részvétel önkéntes; a kezdeti elzárkózást mára felváltotta az érdeklődés, különösen a kiégés elleni tréning népszerű, amelyre kétszeres volt a túljelentkezés.

A program elsődlegesen finanszírozási nehézségekkel küzd, pályázattal igyekeznek fenntartani magukat. Szemléletmódbeli váltás szükséges, hogy a büntetés-végrehajtási intézetekben oly kevésé jellemző önreflexió intézményi szinten fejlődhessen. Az akciójellegű együttműködések, melyek után megszakad a kapcsolat, nagy kárt okoznak azoknak, akik hosszú távon gondolkodnak.

A lelkes kollégák, támogató vezetők, jó gyakorlatok azok a források, amikből a program meríteni tud. Együttműködő partnerek nélkül nem valósul meg egyetlen innováció sem, a siker záloga, hogy a megnyert partnerek érzelmileg is megérintődjenek, érdekeltté váljanak.

Tolnai Júlia és Treszkán Júlia mutatták be a Rákospalotai Leánynevelő Intézet élménypedagógiai programját.

Az élménypedagógia alternatív oktatási módszer, mely a résztvevők teljes aktivitására épít, azon alapszik, hogy a fiatalok személyes tapasztalataikat felhasználva fejleszthessék szociális készségeiket. A hagyományos oktatás kereteibe kevéssé illeszthető problémák feltárására, megoldására irányul, szervezett és strukturált feladatokra épül, s jóval több szabadidős tevékenységnél. A különbség a felépítésben, a csoportállapot alapos ismeretében, és az arra való reflexióban is megmutatkozik. A kiértékelő megbeszélésen a résztvevők lehetőséget kapnak a bennük rejlő értékek megtalálására, megfogalmazásra. A fiatalok önismeretében nagy segítség ez a módszer. A foglalkozások irányítója, a facilitátor mindig a csoport aktuális állapotához igazítja a tevékenységeket, és hagyja, hogy a fiatalok maguk fogalmazzák meg az események közben bennük zajló érzéseket. A visszajelzésekben a résztvevők aktivitását fontos szinten tartani, minden résztvevő számára biztosítani kell a megnyilvánulást, hogy a közösség hasznos tagjának érezhesse magát.

A módszer jól alkalmazható heterogén csoportokban is, egy erdélyi táborozás során a családból, elit gimnáziumból, illetve a javítóintézetből érkező résztvevők közt az előítéletek falai hamar leomlottak, és életre szóló barátságok köttettek.

Mészáros Mercédesz, a Váltó-Sáv Alapítvány szakmai vezetője Ifjúsági munka bűnelkövető fiatalokkal című előadásában ismertette szervezetük munkáját.

A hivatalosan 2002-től működő civil szervezet célcsoportja a büntetés-végrehajtással valamilyen módon kapcsolatba került fiatalok. A program előzményei a ’90-es évek közepéig nyúlnak vissza, a Belvárosi Tanoda Alapítványban dolgozók azt tapasztalták, hogy klienskörükben a devianciaformák egyre súlyosbodó képet mutatnak. Az ott dolgozók közül többen hamar felismerték az oktatásban, mint a deviáns életvitel következményeinek enyhítésében rejlő lehetőséget. Ez hívta életre a Váltó-sáv Alapítványt.

Az alapítvány működésének célja fogvatartottak és szabadultak (elsősorban fiatalok) társadalmi és munkaerő-piaci beilleszkedésének támogatása. Tevékenységük alapvető elemei a reintegráció, rehabilitáció, munkájuk mégis legjobban a reszocializáció fogalmával jellemezhető. Az alapítvány módszere a folyamatos (utó)gondozás, a zárt intézményben történő kapcsolatfelvétel, gondozás folytatódik szabadulás után is. A civil támogató rendszer (= mentorrendszer) a személyes problémák pszichoszociális kezelésén alapul. A fiatalokkal a programba kerülés kezdetétől személyes segítő tart kapcsolatot, mely kapcsolat legfőbb célja a fejlődés, a változás, a többségi társadalom normarendszerével megegyező önálló életvitel kialakításának tudatos támogatása – szabadulásra felkészítés, segítség a problémák megfogalmazásában, feltárásában és feldolgozásában, önismereti kérdések feldolgozása, visszajelzés az aktuális állapotra, a hozzátartozókkal való kapcsolat segítése, szociális ügyintézés.

Összességében elmondható, hogy a tanulás/képzés, a lakhatás, a munka- és emberi kapcsolatok terén igyekszik segítséget, támogatást nyújtani a Váltó-Sáv alapítvány.

Dr. Both Emőke pártfogó felügyelő Mentorprogram a bagi romatelepen című előadásában egy nagy ívű nemzetközi kezdeményezés hazai megvalósulásáról számolt be.

A program hivatalosan a Pest megyei Kormányhivatalhoz kapcsolódik, ám megvalósulása túlmutat a hivatali kereteken.

Londoni szervezet felkérésére indult a mentorképzés, egy nemzetközi program keretében, melyhez kutatás kapcsolódott. Azt vizsgálták, hogy különböző célcsoportok (bűnözők, romák, veterán bűnelkövetők, szegénységben élők) körében a sorstárs mentorálás, vagy a kortárs (de nem sorstárs) mentorálás a hatékonyabb segítési forma. A programban három csoport képviselte magát, fiatalkorú bűnelkövetők, akikkel a pártfogói munka miatt adott volt a kapcsolat, környékbeli fiatalok, akik a telepen éltek ugyan, de nem voltak bűnelkövetők, és a program hírére csatlakoztak, illetve azok az egyetemisták, akik korábban már önkéntesként tevékenykedtek a bagi telepen.

Nem voltak illúziók a célcsoport, a sorstárssegítőkkel való munka nehézségét illetően, akik számára nem megszokott a másokra való odafigyelés; ők olyan fiatalok, akikkel a szakemberek sem boldogultak.

Az eredmények azt mutatták, hogy a kortársak mentori munkája nagyon hatékonynak mondható. Erősebb motivációt mutattak, melynek eredményeként mentoráltjaikkal szép eredményeket értek el, többen visszaültek az iskolapadba, konfliktuskezelésben, családi problémák megoldásában sokat fejlődtek.

Akik maguk is problémás környezetből kerültek ki, azok nem tudtak ilyen eredményeket felmutatni; túl nehéz feladat elé állították őket.

Tanulságként levonható, hogy a nagyrészt financiális okok miatt szűkre szabott idő (4 napos képzés) rövid ahhoz, hogy önkéntes segítőket képezzünk. Ahhoz elég, hogy a benne résztvevők saját készségeket megtapasztalhassanak, de ahhoz kevés, hogy segítőkké váljanak. Ugyanakkor, ha mentoráltjaikkal nem is, a sortárs segítők saját életében fejlődést idézett elő a program, fontos lett számukra az, hogy honnan jöttek, és igény ébredt bennük arra, hogy adhassanak valamit a „telepieknek”.

Az intézményi szinten kezdetben jellemző ellenállás átfordult feltétlen támogatásba (polgármester, jegyző, iskola), és a program hírére egyre több hátrányos helyzetű fiatal fejezte ki egyértelmű igényét, hogy csatlakozzon a projekthez.