„Kérdés és válaszok”, avagy szegénység és segélyezés II.

című szakmai konferencia

- emlékeztető -

A konferencia a Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet (2011. január 1-jétől Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet) által korábban meghirdetett „Kérdés és válaszok” c. konferenciasorozat része. Az eddigi előadásokon a mélyszegénységben élők segítésére létrehozott alternatív oktatási, lakhatási, foglalkoztatási programokról, valamint a közösségi szociális szolgáltatásokról hallhattunk, november 17-én pedig a segélyezés általános rendszerét mutatták be az előadók. Mindezek folytatásaként november 30-án a segélyezés célzottságának elméleti és gyakorlati oldalával ismerkedhettek meg a résztvevők.

1. Segélyezés: segítség vagy jóléti fogda?
Előadó: Szalai Júlia, MTA Szociológiai Kutatóintézet

A téma körbejárását megelőzően két alapvető kiindulópontot szükséges rögzíteni. Egyrészt azt, hogy a szociális törvény többszöri módosítása, illetve mindenféle reformálás ellenére a segélyezés nem eredményezte, hogy a szegények kevésbé szegények legyenek, alapvetően nem változtak a marginalizált helyzetek, nem történt meg a szegények integrációja. Másrészt – ezzel párhuzamosan – a segélyezés fogalma, aurája nagyon sajátos változáson ment keresztül, hiszen egyfajta etnikai dimenziója lett, összekapcsolódott a cigánykérdéssel. Ez annak ellenére történt így, hogy a segélyezettek között egyértelműen kisebbségben vannak a cigány származásúak (etnikai nyilvántartás híján persze pontos arányt nem tudhatunk). Mindezeken túl a segélyezés a szegregációnak (életforma, társadalmi működésmód) egyik legfontosabb terepe lett – mind azoknak a kereteknek, amelyekben a szolgáltatók foglalkoznak a segélyekkel, mind pedig azoknak, amelyekben maguk a segélyezettek mozognak.

A fentiek mentén két alapkérdést szükséges megvizsgálni:

1. Összefügg-e a segélyezés rejtett alapelemeivel az, hogy kialakultak a fenti gyakorlatok?
2. Lehet-e találni a mai magyar társadalom felépítésében olyan rejtettebb mozgásokat, amelyek ezeket a folyamatokat fenntartják, erősítik?

A rendszerváltás éveiben a szociálpolitika sajátos kétpillérű rendszert, struktúrát hozott létre. A rendszerváltozást megelőzően a szociálpolitika alapvetése a teljes foglalkoztatás volt. Ennek eredményeképp a járandóságok, szociális juttatások nagy része biztosítási alapon működött, de ez – a foglalkoztatáshoz való kapcsolódás miatt – csaknem teljes körű lefedettséget jelentett, tehát a gyakorlatban „kvázi-állampolgári” ellátást hozott létre.

Ezt követően, a rendszerváltás után egyrészt a hozzájárulási és szerződésszerű elv mentén működött az új társadalombiztosítás, melynek alapja szintén a foglalkoztatási rendszer lett – immár azonban piaci alapon. Másrészt az új rendszer kiépítésekor nem számoltak azzal, hogy a foglalkoztatás mértéke zuhanásszerűen eshet – s még csak nem is átmenetileg. Ez a ’90-es évek elején végül is megtörtént, így, és a transzformációs válság, majd az új piaci viszonyok térnyerése nyomás az állampolgárok egy jelentős része (mintegy másfél millió ember) kikerült a foglalkoztatáson alapuló társadalombiztosítási/szerződéses viszonyból. Mindezek következtében a munkaerőpiacról kiszorult emberek, tömegek elvesztették a jogviszonyukat, ezzel együtt annak a lehetőségét is, hogy az alapvető szükségleteiket kielégíthessék. A probléma kezelésére aztán kiépült egy, a szükségleti elven alapuló új rendszer, amely azonban nélkülözte a szerződéses viszonyt. A szociális segélyezés rendszere úgy épült fel, hogy a rászorulók olyan szinten kapjanak minimális juttatást, hogy az ne ösztönözze őket arra, hogy tartósan munka nélkül maradjanak.

A két elvrendszer mentén kettészakadt szociálpolitikával párhuzamosan az aktorok mentén is kettészakadt a rendszer: míg a társadalombiztosítási rendszer egy független, központi, egységes rendszerként működött, addig a szükségleti elvhez rendelt problémák megoldásának és a rendszer működtetésének a joga és a felelőssége a helyi önkormányzatokhoz került. A segélyezés decentralizálását abból a feltevésből eredően alakították így, hogy helyben jobban láthatóak a problémák és a szükségletek, ezért hatékonyabb és igazságosabb módon működtethető a rendszer.

Az egyik legfontosabb probléma az új rendszerrel az, hogy hiányzik maguknak a szükségleteknek az egységes definíciója, és csak technikai értelemben vett minimumok alakultak ki (pl. öregségi nyugdíjminimum, minimálbér). Ebben jól tükröződik az, hogy az állam lemondott a szükségletek konszenzuális meghatározásáról és a felelősségről. Másrészt a helyi szociálpolitikai szabályozásnak kialakult egy anarchikus jellegű szórása, ami a szegények jogérvényesítésének lehetőségét gyakorlatilag felszámolta. A különböző helyi rendeletekből ugyanis jól látható, hogy az egyes önkormányzatok nagyon eltérő szükségleteket és hiányokat definiálnak, éppen ezért nagyon változatos, hogy milyen támogatásokat biztosítanak.

Az előbbiekben felsorolt strukturális változások azonban nem implikálták eredendően, hogy a szolgáltatások szegregáltak legyenek, kiszoruljanak a szegények az ellátásból. Ez utóbbi jelenség magyarázata sokkal inkább abban keresendő, hogy a magyar társadalom elvesztette biztonságérzetét. A szocializmus alatt meglévő potenciál, a második gazdaság elvben magában rejtette annak lehetőségét, hogy a piacosítás alulról indukálva induljon el. Számos oka van azonban annak, hogy a rendszerváltás kapcsán a kis- és középvállalkozások mégsem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, nem váltak polgári vállalkozásokká, döntő hányadukban mindössze kiegészítő jellegűek maradtak.  Ebben a helyzetben a társadalombiztosítási rendszer jelentette a biztonsági pillért. Valamivel több mint egy évtized alatt 20%-kal nőtt azoknak a háztartásoknak a száma, amelyek részben vagy teljes mértékben  társadalombiztosítási jövedelmekből élnek. Ez a magyar társadalom 2/3-át jelenti.

Ami a mai magyar társadalom életéből a leginkább hiányzik, az a saját státuszának a biztonsága, stabilitása. Ezzel párhuzamosan az effektív elszegényedés veszélye fenyegeti az embereket. Ebben a helyzetben a többségi társadalom két dologban érdekelt: a státuszának megerősítésében és a saját határainak kijelölésében, amely összefüggésben van egy erős kompenzációs igénnyel („én több vagyok, jobb vagyok, sikeresebb vagyok”). Az elmúlt másfél, két évtizedben a szegregációt ezek a késztetések erősítették fel. Innen már csak egy lépés volt, hogy a szegregált viszonyok megjelölődjenek a tömegesen utcára kerülő cigánysággal („ők azok, akik nem dolgoznak”). Másrészt a mélyszegénység jelentéstartalma átitatódott azzal, hogy ez egy alapvetően „cigány életforma”. Mindezzel párhuzamosan a relatív elszegényedést jelentő viszonyoknak az is a következménye lett, hogy a szociálpolitikában kialakult egy versenyhelyzet. A helyi önkormányzathoz forduló rászorulók olyan versenyhelyzetben találják magukat, amelyben egymástól nagyon eltérő formákban zajlik a segítés: míg a segélyezés nagyobbik részét (!) igénybe vevő elszegényedő középosztály online igényelheti a segélyt, a mélyszegények sorban állva, szegregáltan tehetik meg ugyanezt. A megkülönböztetést tovább erősíti többek között az a gyakorlat is, hogy a helyi szociális munkatársak feladatává tették a helyi cigány lakosság kontrollálását.

Fölmerül a kérdés, hogy hogyan lehet ebből a helyzetből kitörni. Esetleg megoldás lehetne egy integrált szociálpolitikai rendszer létrehozása – a két szociálpolitikai rendszer közelítésével ­–, vagy akár a segélyezés normatív számokon nyugvó beemelése a társadalombiztosítás rendszerébe. Mindezekhez az első lépcsőfok a szükségletek, állampolgári jogosultságok újfajta meghatározása lehetne. A jelen változások azonban –amelyek a szociális segélyezés átnevelő jellegét hangsúlyozzák – éppen az előbbiekkel ellentétes irányba viszik a folyamatokat.

2. Szegénység, ahogyan mi látjuk!
Előadó: Tarnai Zoltán módszertani vezető, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

A szegénység meghatározására tett kísérlet helyett az előadó azt kívánta bemutatni, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai miként látják a szegénységet.

A munka, a fizetés mindenképpen jelzésértékű határvonalat húz szegény és nem szegény, nyomorgó vagy szegény között. Az Actio Catholicából, valamint a Rerum Novarumból kiemelt részletek is az előbbi megállapítást támasztják alá. „A szegénység az az állapot, amikor feleslege nincs valakinek, az elsőrendű szükségleteket azonban, ha nehezen is, de munka árán ki tudja elégíteni. Ettől azonban lényegesen különbözik a nyomorúság.” „A keresztény élethez a jólétnek bizonyos foka, mindenesetre a tisztes szegénység foka szükséges.”

A szegénységi kockázatok közé sorolható az iskolai végzettség, a családnagyság, a lakókörnyezet, a lakóhely és a háztartásfő munkaerő-piaci státusza. Alapvető probléma, hogy a helyi önkormányzatok felelőssége és feladata a szegénység kezelése (a segélyezés lebonyolítása, szolgáltatások biztosítása), miközben a szabályozási, finanszírozási kereteket a központi politika szabja meg.

A rendszerváltás óta a hazai szociálpolitikai diskurzust a különböző értékek mentén folyó viták, állásfoglalások határozták meg, amelyek azonban eredménytelennek bizonyultak, mivel nem képeztek semmiféle lenyomatot a szociális ellátórendszeren. Mindezek miatt egy pragmatikus (problémamegoldási) szociálpolitikai rendszert kellene létrehozni, amelyben a juttatásokkal, szolgáltatásokkal alapvetően a kezelendő problémára kellene koncentrálni, és az ismert technikákat (univerzális, szelektív, normatív stb.) ezen célok mellé kellene rendelni. Vagyis az elvdominancia helyett a feladatközpontúságnak kellene érvényesülnie. Lényeges továbbá, hogy a rendszer képes legyen önmagát korrigálni. Az adóforintokból finanszírozott társadalompolitikai juttatásoknak alapvető társadalompolitikai célokat kellene szolgálniuk. A szociálpolitikának az elkövetkező időkben – az ország legnagyobb problémájára reagálva – az inaktivitás csökkentésére, felszámolására kellene irányulnia. Mivel azonban a szociálpolitika e tekintetben önmagában tehetetlen, használnia kell a munkaerőpiac, az oktatás, az egészségügy és a területi kiegyenlítés rendszerét.

A szegénységi kockázatok kezeléséhez – a politikai, szakmai számon kérhetőség érdekében – mutatókat kell kialakítani, és a mutatókhoz a megfelelő szintet és a megfelelő technikákat hozzárendelni.

A jólét elsődleges forrása a munka. Ha ez biztosított, akkor van jövedelem. A munka forrása pedig a szakképzettség, a jólét a piacképes szakképzettség függvénye, a tartós foglalkoztatás feltétele a prosperáló gazdaság.

A modern társadalmak három dolgot tehetnek a szegénység felszámolása érdekében: a szegénység kiterjedtségének, a társadalmi egyenlőtlenségeknek lehető legnagyobb mértékben történő csökkentését, a szegénységben töltött idő minimalizálását, illetve a szegényekhez a lehető legemberségesebb módon való viszonyulás elősegítését. Ugyanakkor ma a jövedelmi transzferek alkalmatlanok arra, hogy a szegényeket kiemeljék ebből az állapotukból.

A szegények jelentős része nem cigány, de a társadalom a szegénységet mindenestől egy populációhoz rendeli. A nyomor szubkultúrája helyett etnikai specifikus szubkultúráról beszélnek: a szegénység etnicizálódása arra a szociálpszichológiai tényre vezethető vissza, hogy a kicsit feljebb lévők számára a saját identitásteremtésük szempontjából fontos az, hogy elhatárolódjanak a szegénységtől.

A szegénység begyűrűzésében alapprobléma a szegregáció. Akik például bekerülnek egy szegregált lakókörnyezetbe, a kialakult körülmények következtében (a szolgáltatások beszűkülése, más rétegekkel való találkozás lehetőségének csökkenése) viszonylag zárt közösséget alkotnak, amely utóbb az előítéletes megközelítésnek táptalajt adó szociokulturális mutatókkal kezd bírni. Ugyanakkor a társadalom számára ez egyáltalán nem kifizetődő hosszú távon, amit alátámaszt a fekete-fehér megosztottságról szóló Kellner-jelentés is (USA).

A társadalom hajlamos a romákat rasszista determinációkkal jellemezni. Michael Stewart ezzel szemben a „társadalmi kizárás” fogalmának használatát tartaná megfelelőnek, mert alapvetően a politikai harcok döntik el azt, hogy kik lesznek kint, és kik lesznek bent. Nagy a felelőssége mind a szakmának, mind a politikának abban, hogy különböző társadalmi jellemzőkről reális képek alakuljanak ki. Az előadó által említett példák azt támasztják alá, hogy a többségi társadalom a romákhoz hasonló módon bánik a forrásokkal, csak nem feltétlenül a saját jövedelmével, hanem a közösségi (pl. uniós) forrásokkal. A baj abban keresendő, hogy a magasabb státuszúak kiszorítják az alacsonyabb státuszúakat, miközben a források szűkösek. Csak a gazdaság növekedése oldhatja meg a problémát.

3. Mi így csináljuk. Jól csináljuk!?
Előadó: Karácsonyi Magdolna osztályvezető, XIII. ker. önkormányzat, Szociális Iroda

A kerületben élő rászorulókkal kapcsolatos tapasztalatok azt mutatják: nem igaz, hogy az emberek nem szeretnek dolgozni. A munkanélküliséget és ezzel összefüggésben az elszegényedést sokkal inkább a körülmények befolyásolják, alakítják ki. Ahhoz, hogy a fenti tévhittel szakítani lehessen, a szakemberek és az állampolgárok együttműködésére, partnerségére van szükség.

A főváros XIII. kerülete alapvetően jó adottságokkal rendelkezik, takarékos gazdálkodást folytat. A szociális szakemberek a fontos szakmai kihívásokat meg tudják oldani és ebben az önkormányzat vezetése is segítségükre van. A tervszerűen végzett munka alapja a ciklusprogramra épülő ágazati politika mentén végrehajtott feladatok.

Idén a kerület szociális kiadásainak – a szolgáltatások és a pénzbeli ellátások együttes – összege 2,3 milliárd forint.

A helyi szociálpolitika hatékonyságát az állampolgárokkal való folyamatos kapcsolattartás, a munkatársak közötti jó kapcsolat és kommunikáció, a más ágazatokkal való együttműködés és az intézményvezetői kerekasztal biztosítja. Az önkormányzat eleget tesz minden kötelező feladatának, ezen kívül számos önként vállalt feladatot is teljesít.

Az önkormányzat elfogadta a Szociális szervezési koncepciót. Ebbe elsődleges megelőzésként azok a segélyek, szolgáltatások kerültek, amelyeket az önkormányzat biztosít az állampolgároknak (például a térítésmentes bölcsődei ellátás). Másodlagos megelőzésként bizonyos feltételekhez kötött támogatásokat nyújtanak (például a 75 év felettieknek a közgyógyellátást a szociális törvényben rögzített jövedelemnél magasabb jövedelmi határnál is biztosítják). Az önkormányzat harmadlagos megelőzésként konkrét élethelyzetekben, szituációkban nyújt támogatásokat.

Az egy évvel korábbi adatokhoz képest 2010-ben mind a kérelmet benyújtók száma, mind pedig (ezzel összefüggésben) a szociális kiadásokra fordított összeg emelkedett, körülbelül 800 millió forintot fordítottak segélyre.

Az önkormányzat biztosítja a rendszeres támogatásokat (ápolási díj, időskorúak járadékát, stb), illetve célzott ellátásokat. A kerületben kiemelten fontos a rászoruló gyermekek nevelését célzó átmeneti nevelési segély (pl.: táboroztatás támogatása, tanulmányi ösztöndíj, étkeztetési támogatás), valamint az aktív korúakat célzó segély (a méltányossági jogkörrel rendelkező szociális bizottság hatáskörében). Az önkormányzattól bármi olyanra kérhető támogatás, ami jobbá teheti a rászoruló helyzetét (például tanfolyamra beiratkozás, a közigazgatási vizsga letételének a díja, bérlet-vásárlás támogatása).

Mindezeken túl a kerületben megalakult egy orvosokból, pszichiáterekből, családgondozókból, a munkaügyi központ munkatársaiból és a szociális osztály dolgozóiból álló szakértői bizottság, hogy kiszűrjék azokat a munkanélkülieket, akik már nem képesek a munkavégzésre.

A kerület szociálpolitikai SWOT-elemzése a következőképp néz ki:

Veszélyek

• Az elavult szociális törvény gátolja a települések munkáját, ezért új szociális törvény megalkotása szükséges.
• A munkatársak kiégésének megelőzése érdekében folyamatos a tanfolyamokon, egyéni programokon, csoportos foglalkozásokon való részvétel.

Lehetőségek

• Három tapasztalati szakértőt alkalmaznak, és ezáltal tudják erősíteni a szegények érdekvédelmét.

Erősségek

• A szolgáltatásokat a helyi rendeletek szerint évente kétszer felülvizsgálják, és a szükséges változtatásokat elvégzik.
• Az önkormányzatoknál általában és a XIII. kerületben is jellemző probléma, hogy az adminisztráció elveszi az ügyfelektől az időt. A kerületben ezt a problémát jó szervezéssel oldták meg:
  
  • valamennyi munkatárs – meghatározott rendben - végez ügyfélszolgálati feladatot
  • minden szociális intézményben működik egy kis ügyfélszolgát
  • az újlipótvárosiak részére külön ügyfélszolgálatot alakítottak ki
  • külön iktatási programmal és szociális programmal rendelkeznek
  • valamennyi munkatársnak van saját számítógépe
  • ahol lehetett, ott egyszerűsítették a formanyomtatványokat, kérelmeket, amelyeket elektronikusan is, ügyfélszolgálaton keresztül benyújtható
  • mindezeken felül idáig komoly segítséget jelentettek számukra a közfoglalkoztatottak, mert sikerült bevonni őket az érdemi és az adminisztrációs munkába egyaránt

Gyengeségek

• A meglévő adósságkezelési rendszer nem alkalmas a lakáshitelesek problémáinak a megoldására. Az önkormányzat ugyan megvásárolta a lakásokat azzal a céllal, hogy a korábbi tulajdonosoknak bérbe adja, de a bérlők nem tudták a bérleti díjat fizetni. Jelenleg csak a megfelelő kormányintézkedésekben tudnak a szakemberek bizakodni.
• A szociális és gyermekvédelmi törvény megújítása a szakemberek komoly elvárása.
• Fontos probléma, hogy mivel az öregségi nyugdíjminimum összege 3 éve nem változott, sokan kiszorulnak az ellátásokból. Ezt valamiképpen kompenzálni tudta a szociális bizottság a méltányossági jogkörének köszönhetően.
• A támogatottak 20%-a tartós szegény. Sajnos mostanra már generációk nőttek fel úgy, hogy ugyanolyan szegénységben élnek, mint annak idején a szüleik, nagyszüleik.
• Mindig a szegényeket teszi felelőssé és bűnössé a társadalom rossz szemlélete, tévhite. Ezen a problémán a kerületben úgy próbálnak változtatni, hogy olyan programokat szerveznek, amelyek során – egy interjú keretében – lehetőség nyílik meghallgatni olyan, korábban az önkormányzat által támogatott, esetleg közfoglalkoztatásban részt vevő személyeket, akiknek sikerült kikerülniük a rendszerből.

Összefoglalásként a következők mondhatók el. Egyrészt a segélyezés csak egy és nem legfontosabb eszköze a segítésnek, ha máshol nem változtatunk, akkor a segélyezett benne marad a problémában. Másrészt fontos, hogy együttműködjenek az önkormányzaton belül dolgozó hivatalok és a szociális intézmények (az alapszolgáltatások szervezése). A családoknak személyre szabott szolgáltatást kell biztosítani, vagyis nem elég pusztán a határozat aláírása.

4. Céltalanul a segélyek között
Előadó: Ivády Gábor polgármester, Ivád

Össztársadalmi érdek, hogy mindenki számára nyitva legyen az a lehetőség, hogy hozzájusson azokhoz a támogatásokhoz, amelyek az élete alapvető fenntartásához segíti hozzá. De csak ennyihez, és nem többhöz. Tisztán kell látni, hogy a segély nem juttatja ki az embereket a szegénységből, ahhoz valami plusz kell, ez pedig az akarat és az ambíció. Sajnos az a tapasztalat, hogy minél régebb óta munkanélküli valaki, ez az akarat, szándék annál inkább csökken.

Hogy miért is kell pénzt adni azoknak, akik munkaképesek, de nem dolgoznak, és képesek olyan alacsony szinten élni, hogy megélnek a segélyből? Bizonyos szempontból – pl. szociológiai – természetesen lényegtelen, hogy az illető önhibájából, vagy önhibáján kívül vált munkanélkülivé. Az ezzel kapcsolatosan folyamatosan felvetődő probléma inkább az, hogy egyrészt „kívülről” nagyon nehéz a két kört megkülönböztetni egymástól, másrészt maguk a segélyezettek azok, akik megkülönböztetik magukat ebből a két szempontból. A legnagyobb probléma pedig az, hogy a köznyelvben és a médiában is az „érdemtelen” és „önhibás” segélyezettek csoportja kap nagyobb nyilvánosságot, így a segélyezettek megítélésében megnövekedik a negatív prekoncepció, előítélet, miközben elenyésző azoknak a száma, akik nem akarnak dolgozni.

A magyar rendszer egyik legnagyobb problémája, hogy a munkájukat elvesztő embereket az első néhány hónapban nem keresik fel. Ez nem meglepő, mert például a német vagy francia rendszerrel ellentétben a magyar rendszerben a munkaügyi központ nem érdekelt abban, hogy visszasegítse őket a munkaerőpiacra, ezen túl személyre szabott szolgáltatást biztosít. A prevenció sokkal egyszerűbb lenne, ehhez viszont szükséges a megfelelő szakmai háttér kapacitásának a növelése. Fontos lenne továbbá, hogy közeledjen egymáshoz a szociális és a munkaügy.

A segélyezettek csoportját az előadó véleménye szerint több részre lehet osztani. Egyrészt vannak azok, akik sem most, sem a későbbiekben nem alkalmasak és nem is lehet őket alkalmassá tenni a munkára. Aztán vannak azok az emberek, akiket tréningekkel meg lehet erősíteni annyira, hogy alkalmassá váljanak. (Ez a pillér jelenleg teljesen hiányzik.) A harmadik csoportba azok a személyek tartoznak, akik alapvetően felkészültek a munkára, alkalmasak arra, hogy közmunkaprogramban vegyenek részt. Ahhoz, hogy valóban jól működjenek a közmunkaprogramok, a fentiekben említett megerősítésre lenne szükség. Ezzel párhuzamosan szükséges lenne a kis és középvállalkozások megerősítése is, beépítve azt, hogy ezek a vállalkozások érdekeltek legyenek abban, hogy akár szakképzetleneket is foglalkoztassanak. A legnagyobb kérdés talán az, hogy mit lehet kezdeni azokkal az emberekkel, akik nem akarnak dolgozni. Lehet ugyan kényszeríteni őket, de az előadó véleménye szerint ennek nem sok értelme van.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy a segélyezés akkor jó, ha a rászorulók – és csak ők – hozzájutnak a támogatásokhoz, továbbá annyit kapnak, amennyire valóban rászorulnak, valamint, ha a rászorulók kiválasztása a lehető legkevesebbe kerül, és mindezek mellett a segélyezettek munkakínálata sem csökken.

Az előadó véleménye szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy a szociális segélyezetteknek mintegy 40%-a nem jogosult a támogatásra, a jogosultaknak viszont a körülbelül 40%-a nem jut hozzá (infrastruktúra miatt vagy szégyelli). Legalább ilyen jelentős probléma, hogy közel 300 ezer embernek kellene értelmes munkát találni a közfoglalkoztatás rendszerében.

5. Szociális segélyezés egy kistelepülésen
Előadó: Horváth Gézáné, Magyarmecske

Magyarmecske 386 főből álló település az Ormánságban. A község nagyon szegény, összesen öt vállalkozó él a településen. A faluban teljes a közszolgáltatás, néhány éve megtörtént a település csatornázása is. A nagyon színvonalas helyi iskolát és a helyi közösségeket segíti a Szent Márton Caritas nevű civil szervezet.

A településen a segélyezés egy speciális típusa, a szociális földprogram keretén belül komoly eredményeket lehetett elérni 1995 óta. A programban részt vevő 67 család közül összesen 11 család került ki ez által a rendszeres szociális segélyezésből. Egyrészt a falu képéhez is hozzátartozik, hogy legyen kistermelés, háztáji gazdálkodás, gyógynövénytermesztés, másrészt ez a fajta segélyezés motiválja a támogatásban részesülőket az önellátásra.

Az önkormányzat programjában ezen túl szerepel a családi gazdálkodás támogatása visszatérítendő, illetve vissza nem térítendő kamatmentes kölcsön formájában. (A vissza nem térítendő támogatás természetesen méltányosság alapján adható.)

Az előadó nagyon fontosnak tartja a megfelelő személyes kapcsolatot az önkormányzat, a hivatal munkatársai és a segélyezettek között.

A polgármesteri munka tapasztalata, hogy a rendszeres szociális segélyből vagy a minimálbérből összejövő kereset még egy egyszerű temetésre sem elegendő.

Az előadó véleménye szerint bizonyos szempontból jó volt az „Út a munkához” program, hiszen legalább 6 vagy 8 órás munkát tudtak adni az embereket. A legfőbb baj az volt, hogy hiányoztak a továbblépés lehetőségei. 2010-ben a településen 28 ember dolgozott napi 8 órában közmunkásként. Egy részüket önkormányzati intézményekben alkalmazták (ők a „jobb állapotúak” közül kerülnek ki), a közterületeken a rosszabb mentális állapotúak tudtak munkát végezni. Az előadó az oktatást tartja a foglalkoztatás alapvető pillérének. A településen jól látható, hogy az OKJ-s képzések nem növelték az elhelyezkedési esélyeket, ehhez ugyanis a szakképzés lenne megfelelő.